Amikor a pof elzúg a fülünk mellett

Voltam életemben pár száz mérkőzésen, de eddig még nem fordult elő, hogy hazafele féltsem a testi épségem.

Történt ugyanis, hogy háromezred magammal elutaztunk szombaton a kolozsvári CFR – temesvári Poli labdarúgó mérkőzésre, amelyre a Román kupa döntőjében került sor Târgu Jiu-ban. Négy haverrel kolozsvári rendszámú személygépkocsival utaztunk, és a város bejáratánál kellemes meglepetés fogadott: egy rendőr megállított és elmondta, hogy a Kolozsváriak számára egy külön parkolót alakítottak ki, forduljak szépen balra, és a következő útkereszteződésben a kollegái elmondják merre kell tartanunk. Természetesen a kollegái sehol nem voltak, ezért embertől emberig kampányt folytattunk, amíg megtaláltuk a stadiont, és fiatalos lendülettel megálltunk az első üres parkolóban.

fénykép a lelátóról 1

A bejáratig 300 métert kellett gyalog megtennünk, de ez sem telt el viszontagságok nélkül: az egyik haver sálját a szó szoros értelmében letépték a nyakából, és a végén még ő örvendett, hogy nem kapott két pofot, amikor megpróbálta visszaszerezni. Az első rendőrkordontól 5 méterre egy bőrfejű, szekrény méretű pasas megfenyegetett, hogy rajtunk lesz a szeme és személyesen fog kinyírni, amennyiben bármit kiabálunk a Temesvár ellen.

fénykép a lelátóról 2

A meccsen történt eseményeket mindenki ismeri, hiszen a tévében élőben, majd a híradásokban is lehetett követni. A temesvári szurkolók először petárdákat és füstbombákat dobáltak a pályára, annak ellenére, hogy összesen négy (!) alkalommal volt motozás a belépés előtt. Aztán szétszedték a kerítést és többen berohantak a pályára, majd székeket törtek össze és azokkal dobálóztak. Végezetül pedig összeverekedtek a zsandárokkal. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Poli szurkolóit tartják a „legszebbnek” Romániában, hiszen csak Temesváron lehet tapasztani olyat, hogy egy elvesztett meccs után 30.000 ember énekli a klub himnuszát. Most sajnos bebizonyították, hogy a hangadóik pont olyan parasztok, mint az általuk megvetett bukaresti szurkolók.

A történetünk úgy folytatódik, hogy a Temesváriakat gumibotokkal kivertek a stadionból, mi pedig kellett várjunk a lelátón még egy órát, amíg kiengedtek, természetesen azért, hogy minél kisebb legyen a lehetőség a pofozkodásra. Ekkor jött a második meglepetés: a kolozsvári szurkolókat csendőri felügyelet alatt a számukra fenntartott parkoló irányába terelték, mi ötön pedig éppen ellenkező irányba kellett induljunk! A csendőrök bíztatásul csak annyit mondtak, hogy ha lehet takarjuk el a CFR-es jeleket. Már ott lebegett a szemem előtt, amikor odaérünk az autóhoz, és azon kezdünk gondolkozni, hogy mivel helyettesítjük a betört szélvédőt, esetleg hol veszünk pulóvereket és fehér üvegű napszemüvegeket, hogy ne fagyjunk meg, illetve lássunk is valamit. Nem volt baj, mert egy csóró forgalmi rendőr épp a mi autónk környékén ácsorgott.

fénykép a lelátóról 3

Az igazi kihívás csak ezután következett: át kellett menni a Zsil folyó völgyén, amely arról híres, hogy a völgyben csak az út és a patak „fér el”, mellettük mindkét oldalon nagyon meredek emelkedők vannak. (Évekkel ezelőtt itt verték meg sorozatosan Miron Cozma bányászai a csendőröket.) Tg-Jiu-tól Hátszegig kellett azon az úton hazamenjünk, ahol egy órával előttünk a Temesváriak elmentek, ez kb. 100 kilométer. Meg is beszéltük a srácokkal, hogy ha mi nagyon ideges temesvári szurkolók lennénk, és egy óra előnyünk lenne, akkor a lehető legszűkebb helyen a sötétben várnánk a kolozsvári szurkolókat egy kőzáporral. A baj az volt, hogy mi nem a nagyon ideges temesvári szurkoló kategóriába tartoztunk…

Szó ami szó, megúsztuk. Beálltunk egy hosszú kocsisorba, ahol temesvári autók is voltak, gondoltuk, ily módon, mozgó célpontként több esélyünk van. A kolozsvári buszok a biztonság kedvéért az Olt völgyén mentek haza, amely több mint száz kilométeres kerülő.

El kell mondanom, hogy Hátszeg után már beszélgetni is mertünk…